Vastag füstréteg, amíg a szem ellát…

Vastag füstréteg, amíg a szem ellát…

Az oregoni erdőtüzek adventista szemmel

Kitekintő, Szerző: Egervári Klára - Október 19. 28

„Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből…” (Dániel 3:17)

Most is jól emlékszem rá, hogy milyen mélyen érintett, amikor tavaly az amazonasi esőerdőket vagy éppen az Ausztráliát érintő súlyos tüzekről hallottam. Minden nap imádkoztunk itthon, és a gyülekezet is imádkozott a tűz sújtotta területekért. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer én is érintett lehetek.

2019. augusztus 12-én költöztem Amerikába. A férjemmel, Markkal másfél évvel korábban ismerkedtünk meg, és akkor nyáron döntöttük el, hogy összekötjük az életünket. Ő is adventista családból származik, az édesapja amerikai származású lelkész, az anyukája pedig japán. Az elmúlt évtizedek során az apukája mind az Egyesült Államok, mind Japán területén teljesített lelkészi szolgálatot. Így a szűk és a bővebb családot tekintve is a család egyik fele Japánban, míg a másik fele Amerikában él. Így kerültem én Oregon államba, Portland közelébe. Ez az állam híres a természeti kincseiről. A jellemző időjárás a magyarországihoz hasonló, de itt többet esik az eső. Az állam egyik legfőbb jelképe a fenyőfa. A városon kívül mindenütt gyönyörű erdőket és tiszta vizű folyókat látni.

Első alkalommal július 31-én értesültem az idei erdőtűzszezon kezdetéről, amikor a férjem nagynénje, aki Yucaipa városban lakik Kaliforniában, egy Facebook-megosztásban mutatta meg, hogy milyen közel ért a tűz az otthonukhoz. (Kaliforniában már annyira megszokott, hogy minden évben erdőtűz van, hogy már „szezon”-nak hívják. Már-már olyan, mint a monszunidőszak India területén.) Napról napra imádkoztunk a családért és a környéken lakókért, hogy biztonságban átvészeljék ezt az időszakot. Mivel Debbi néni 1675 km-re lakik tőlünk, így eszünkbe sem jutott, hogy rövidesen mi is hasonló cipőben fogunk járni.

Szeptember elején az első házassági évfordulónkat terveztük megünnepelni, és szerettünk volna három napra elutazni egy kellemes kis városba, ahol nyugalomban tölthetünk minőségi időt egymással. Minden meg volt beszélve. A házról, locsolásról és a két, akkor még csak három hónapos, házi kedvencként tartott nyuszinkról egy közeli barátunk viselt volna gondot, amíg mi távol vagyunk. Két nappal korábban ugyan értesültünk róla, hogy a Mount Hood Nemzeti Parkban felcsaptak a lángok, de ez a terület is 80 km-re van az otthonunktól, ezért abban reménykedtünk, hogy ez nem fog minket érinteni. Ez így is történt.

2020. szeptember 8-án a késő délelőtti órákban beültünk az autóba, elmondtunk indulás előtt egy imát, majd el is indultunk az utunkra. Már indulásnál láttunk keleti irányból közeledő füstfelhőket, de akkor még csak azt gyanítottuk, hogy mindez Mount Hood irányából érkezik. Néhány perccel később viszont már elénk is tárult a nem túl biztató látvány. Vastag füstréteg, amíg a szem ellát. A tűz, amit magunk előtt láttunk, Eagle Creekben kezdődött, ami ellentétes irányban van Mount Hoodhoz képest. Félrehúzódtunk az autóval, elmondtunk egy gyors imát, hogy Isten adjon bölcsességet jó döntést hozni a kialakult helyzetben, és nagyjából két perc beszélgetés kellett ahhoz, hogy elhatározzuk, visszafordulunk. Bíztunk abban, hogy Isten mindenképpen megvédi az otthonunkat, de tudtuk azt, hogy ilyen helyzetben nem róhatunk ekkora felelősséget egy barátra, és mi magunk sem tudnánk nyugodtak maradni az út során, a tervezett célpont ugyanis hétórányira lett volna otthonról. Arra gondoltunk, egy esetleges evakuálás során milyen aggodalom lenne hét órát végigvezetni, hogy odaérünk-e időben, bemehetünk-e még egyáltalán a házunkba, mi lesz a nyuszikkal, mi lesz az iratainkkal… ezeknek a lehetőségét nem akarjuk megkockáztatni.

Amint visszafordultunk, láttuk, hogy a másik irányból érkező felhők is egyre nagyobb méreteket öltenek. Megnéztük a tűztérképet, és láttuk, hogy a város, ahol lakunk, a szó szoros értelmében két tűz között van. Mindehhez még rendkívül erős szélvihar is társult. Rögtön tudtuk, hogy jó döntést hoztunk, és hálásak voltunk azért, hogy van egy Istenünk, akiben bízhatunk. Arra gondoltunk, hogy vajon hogyan érezhetik most magukat azok, akik nem hisznek.

Furcsa érzés, ha az életben jön egy pillanat, amikor pár óra, pár perc alatt el kell dönteni, mi a legfontosabb dolog, amit mindenképpen magunkkal vinnénk. És mi még hálásak lehetünk, hogy volt időnk és esélyünk dönteni. Amikor elkezdtük az „életünket” egy bőröndbe bepakolni, akkor ébredtünk rá igazán, hogy minden, amiért az eddigi, 36–38 évünk során dolgoztunk, nem is olyan fontos. A pakolásnál az elsők között szerepeltek az irataink és a Bibliánk. Ezután jött néhány ruha és papír alapú fényképek a családunkról, rólunk, a közös emlékekről, élményekről. Majd álltunk a bőrönd fölött, és azt láttuk, hogy ketten együtt nem tudunk megtölteni egy utazó bőröndöt, ha életünk legfontosabb dolgairól van szó. Mert mik is azok a dolgok, amelyek nap mint nap körülvesznek minket? Csupán tárgyak. Minden, amit elveszítenénk, ha leég a ház, pótolható. Azt élet az egyetlen, ami pótolhatatlan. Minden, ami igazán fontos, az bennünk van. Talán kissé elcsépelt, de mégis nagyon igaz Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című könyvéből való idézet: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Készen voltunk, és vártunk. Vártuk azt, hogy mi jön ezek után. A füst néhány órán belül vastag felhőt képezett a környező települések, majd az egész állam felett. Úgy döntöttünk, akármi is történik, még egy vacsorát elfogyasztunk itthon. Két villára való paradicsomszószos spagetti között jött a figyelmeztetés: „Készüljön az evakuálásra!” Hiába van készen az ember, ilyenkor mégis összeszorul egy kicsit a gyomra. Felpakoltuk a nyuszikat, a bőröndöt és a legszükségesebbeket a férjem autójára, és lassan legurultunk a főúthoz vezető utcán, hátrahagyva házat, másik autót, bútort, ruhákat, TV-t, mindent. Mert valójában ezek közül semmi sem számít. A helyzetet egy kicsit bonyolította az is, hogy nekem a következő héten kellett kezdenem az új munkahelyemen. De úgy voltunk vele, hogy majd az Isten gondoskodik róla.

Ilyenkor az ember próbálja önmagát bátorítani, és mi nagyon hálásak vagyunk azért, hogy van mivel. Beszélgettünk Jóbról, hogy mi mindent veszített el, és Isten mindent kamatos kamattal visszaadott neki. Felmerült Ábrahám, aki az akkori korban ismert legnagyobb luxust hagyta el, hogy a pusztában élhessen, ahová Isten vezette, és 25 évet várt az ígéret gyermekére. Elmélkedtünk Józsefről, aki dédelgetett gyermekből lett rabszolga, majd éveket töltött igazságtalanul börtönben, hogy aztán újra megmutathassa: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8:31)

A következő néhány napot a barátainknál töltöttük. A tűzből eredő füst a kaliforniai tűzzel és füsttel egyesülve bejárta az egész államot. A levegő szennyezettsége több napon keresztül a mérhető érték fölött volt. Az első két napban nagyjából 10–15 percenként ellenőriztük, hogy milyen változások tapasztalhatóak. Istennek hála, a házunkat nem érte el a tűz. A tűzoltók, rendőrök, erdészek, és favágók erejük felett, éjt nappallá téve dolgoztak a veszély elhárításán. A helyi lakosok pedig ételt és vizet gyűjtöttek és osztottak az éppen szüneten lévő tűzoltóknak. A tüzet végül úgy sikerült kordában tartani, hogy annak útjából egy vastag sávban kivágták a fákat, így nem volt hová tovább terjednie.

Négy nappal később tértünk vissza először a házhoz, mert a folyamatos online hírolvasás során láttuk, hogy a környéken lakók közül sokan nem hagyták el az otthonukat. Talán nem volt hová menniük, vagy csak nem akarták mindenüket hátra hagyni, de maradtak. Majd ezt követően, két nappal később úgy döntöttünk, hogy mi is visszatérünk, mert a levegő minősége annyira rossz volt mindenhol, hogy addigra már mindegy volt, hogy hol tartózkodunk.

Tíz nap masszív füst, köhögés és fejfájás után végre elérkezett az első, életet jelentő eső. Nem tudom szavakba önteni, hogy egy ilyen élmény után mennyire sokat jelent, amikor az ember újra látja a napot és a kék eget. Amikor végre újra vehet egy mély lélegzetet, és nem tör rá a köhögőroham.

És nem tudom eléggé hangsúlyozni azt sem, hogy ilyenkor jövünk rá, hogy az élet legapróbbnak hitt dolgai jelentik a legtöbbet. Az Isten iránti hit, ami átsegít mindenen, az egymás és a családunk iránt érzett szeretet, az élmények, amik összekötnek, és az egészséges élethez való lehetőség.

A férjemmel együtt hálásak vagyunk a jó Istennek azért, hogy ezen a helyzeten keresztülmentünk. Megtapasztalhattuk, hogy vannak az életben nehéz helyzetek, és nem is ez az egyetlen nehézség, amivel szembe kell néznünk. De tudjuk, hogy semmi rossz élethelyzet nem tart örökké. És tudjuk azt is, hogy sok dolog van, ami az embereknél lehetetlen, „de Istennél minden lehetséges” (Máté 19:26/b).

 

Egervári Klára

 


 
2020_10/2

Keresés a cikkek között

További új cikkek

Isten drága gyermekei
Új

Áldásos istentisztelet Mezőgyánban

November 16.

Áldott szombatnapunk volt mezőgyáni gyülekezetünkben Hegyes-Horváth Géza testvérünkkel november 7-én! Hálásak vagyunk, mert ebben a viszontagságos időben, amikor annyi beteg van, ő eljött hozzánk. Hálásak vagyunk Istenünknek is azért, hogy még van gyülekezetünk, és személyesen örvendezünk egymásnak.

Egészségünkre!
Új

Miskolci túrasorozatok

November 16.

Túrasorozatunk második alkalmával ismét Bükkszentkeresztre vettük az irányt...