Istentisztelet pandémia idején

A virtuális istentiszteletek lehetőségei és kihívásai

Ötletek a misszióra, Szerző: Cserbik János - 2020. Június 15. 1295

„Aki énekel, az nem fél!”

Nem könnyű dolog a teológiai megalapozás. Másrészt meg nagyon egyszerű. Így van ez az istentisztelet kérdésével is. Feltehetjük a kérdést: mitől istentisztelet az istentisztelet? A helyszíntől, a prédikálástól, a jelenlévők mennyiségétől és összetételétől (istenhívő-nem hívő aránya), az imától és a zenétől (van-e, és milyen)? Esetleg induljunk spirituálisabban: a jelenlévők lelki állapota, az átélés mélysége, egy erős szeretetközösség megléte – ezek bizonyítják Isten jelenlétét?

A virtuális istentiszteleti forma azután végképp a feje tetejére állítja a definiálás kérdését. Mégsem biztos, hogy érdemes a teológiai bizonyíthatóságtól tenni függővé, vajon „érvényes” istentiszteleti formában működünk, működtünk-e az elmúlt hónapokban. Vegyünk egy példát.

Csak egy családi éneklést terveztünk, egyetlen énekkel akartuk „feldobni” az ismerőseinket – nagyobb részük nem adventista vagy egyáltalán nem hívő. Szó sem volt istentiszteletről. Bekapcsoltuk a közösségi oldal ÉLŐ videó gombját, és esetlenül, de lelkesen, kislányunk ütemtelen tapsával kísérve énekeltünk egy éneket. Zavarban voltunk, sose csináltunk ilyet – rossz volt a kamerabeállítás is, bele-bele nevettünk izgalmunkban. Ma, nem egészen három hónap múlva (éppen 80 napja) 2.600 tagja van a Reggeli zsoltár 10 perc csoportnak ezen a közösségi oldalon, és bár a karanténidőszak véget ért – terveztük is, hogy leállunk –, napi 3.500–4.000 megtekintése van egy nap alatt a 15 perces reggeli családi éneklésnek (ebből 8–10 percnyi a zsoltárgondolat).

Az okokat mi is vizsgáljuk. Először is az biztos, hogy nem rajtunk múlt. „Véletlenül” – még csak azt sem mondhatjuk, hogy „ugye, milyen jól kitaláltuk?” – beletenyereltünk egy szükségletbe, és amit megjelenítettünk, arra igény volt. Nem akartunk senkit megcélozni, elérni, ehhez képest közel 2000 új ismeretséget szereztünk (ebből legfeljebb 600 fő, aki addig nem ismerős adventista testvér itthonról vagy a határon túlról).

A jelenségen gondolkodva mégis találtam néhány meghatározó összetevőt, aminek jelentősége lehetett ebben a tapasztalatban. Vegyük számba őket nagyjából fontossági sorrendet követve.

1. Az éneklés a félelem egyik legerősebb orvossága – márpedig a koronavírus országos belobbanásának idején kezdtünk éneklésbe, és hívtuk énekelni az embereket. Biztos az is segített, hogy online orgonakíséretet és szöveget tudtunk nekik ajánlani hozzá, és hogy az élő programmal párhuzamosan otthon mindenki olyan bátran és/vagy hamisan énekelhetett, ahogy csak tudott. Szóval lelki, érzelmi és talán egy kicsit zenei sikerélményük lett. Se nem művészi, se nem kényszerített – csináld, ahogy te képes vagy rá. Szövegében, hangulatában mégis egy sajátos istentisztelet aktív részesei, sőt, szereplői lehettek a részvevők.
2. A program nyilvános – mindenki számára nyitott, nincs belépési küszöb. Bárki csatlakozhatott, mi is felvállaltuk magunkat – az otthonunkat, a családunkat, az ügyetlenkedéseinket nyilvánosan –, és ez másokat is merészebbé tett. Persze döntő tényező, hogy mindenki – rajtunk kívül – a saját biztonságos környezetében, önmagát mégiscsak elrejtve lehetett egy nagyobb, nyilvános esemény részese. De azt is tudták, hogy üzenettel, lájkkal, képpel bármikor szabadon a nyilvánosság elé léphetnek. Tehát teljesen nyilvános a csoport, de mindenkinek teljes a szabadsága. A mai ember ezt nagyon szereti.
3. Rendszert, rendet találni a bizonytalanságban – erről szólt a „minden reggel”, meghatározott időben találkozunk felhívás. A vírus a menetrendszerinti rossz híreket és a „veszélyre ébredünk minden nap” életérzést adja az embereknek. Ennek üzentünk hadat a folyamatos, közös napkezdésekkel. Meglepő volt látni, ahogy gyorsan 100–200–300 helyszínre nőtt az „élőzők” száma reggelente (ez kb. 400–600 nézőt jelentett), és még mindig meglepő a karantén után az igény a reggeli közös indulásra (140–150 fő). Egy részük nyilván magányos, nyugdíjas ember, de sok az útközben, „munkába menet” hallgató vagy a „munkaidő elején gyorsan” (ezt jól mutatja az is, hogy két óra kell az első 1000 megtekintéshez. Sokan talán egyfajta lelki „fast food”-ként élnek vele a nap kezdetén. Hogy ez jó vagy nem? Legyen a jó Atya dolga.
4. A valahova tartozás – amikor saját anonim kérdőívvel kerestük meg a csoporttagokat (többször is megkérdeztük őket), több mint egy harmaduk a közösséghez tartozást adta válaszul a „miért fontosak neked a reggeli alkalmak” kérdésre. Egy online csoportban – közösséghez tartozás! Érdekes, de érthető, ha értjük a mai embert. Persze nem gondolom, hogy ez valóban megoldás a közösségigényre. Egy bizonyos szintű összetartozás-élményt viszont feltétlenül jelenhet, de ez már a közölt tartalmon és a közlés módján is erősen múlik.
5. A Biblia – azon belül pedig a zsoltárok. Olyan, mintha meglehetősen a sor végére került volna a Szentírás, a közvetlen üzenethordozó eszköz vagy maga a prédikálás. Egy hétköznapi példával azonban én inkább úgy mondanám, hogy „feltálaltuk” az ennivalót, ahelyett, hogy az utca közepén az éhező kezébe nyomtuk volna a krumplit, a sót, a répát meg egy üveg vizet, mondván: „ugye, tudja, hogy akár ebből még krumplileves is lehet? – fogadja szeretettel”. Az online térben rengeteg az értelmezhetetlen verbális igei üzenet – hatalmas betűkkel rózsaszín háttérszínre kiírt bibliai idézet, rosszabb esetben a végidőkről szóló White-bizonyságtételek. Ateista barátaim és ismerőseim szemében gyakran látom a kérdőjelet ezekkel kapcsolatba („ezek a te haverjaid?” – teszik fel a kérdést). A hétköznapi ember nyelvén, az ő problémáit érintve megnyitott Biblia bizalmat ébreszt Isten iránt. A Zsoltárok könyve pedig szerintem egyenesen az Ige lelkigondozói szöveggyűjteménye.¹
6. Reménység és öröm – a Krisztus-központú üzenetek és gondolatok megfogalmazása. Isten, mint aki elsősorban az egyéni félelmeink gyógyítója – és ezen a ponton sok mindent ki lehet mondani. Nem igaz, hogy csak dicsőítő énekeket szabad például énekelni. Az emberek nyitottak az önismereti témájú gondolatokra. Az őszinteség, sérüléseink, sebeink vagy a belátás tanulása ugyanúgy lehet népszerű téma a tapasztalatom szerint. Az viszont tény, hogy az összefüggés, amibe helyezzük a kérdéseket, mindig az elfogadás, a szeretet, a reménység, a szabadulás irányába kell mutasson.

Személyes tapasztalatok

Az előző ponthoz is kapcsolhattam volna, de végül mégis itt szólok a család szerepéről. Ez az evangéliumhirdető program a hatása töredékét sem érte volna el a család jelenléte nélkül. Ha egyedül állok ki beszélni, az egészen más, mint hogy egységben: házastárssal, gyerekekkel énekeltünk. A reklámszakmában ezt kritikusabban vagy elnézőbben manipulációnak vagy „cukiságfaktornak” is nevezik. Ilyen céljaink nem voltak, a spontán kezdés után ez sikerült.

Nagyon sok jó tapasztalatunk volt, és meglepő, de igazán rossz egyáltalán nem a visszajelzésekkel (kíméltek minket a nézők). Mivel az egész nyilvános és önkéntes, nem alakultak ki viták vagy „nagy jelenetek”. Ahogy nőtt a csoport, úgy jelentek meg más tartalomközvetítők, hogy rakják fel ide is az anyagjaikat, de azt azért könnyen belátták, hogy ez így nem működhet. Néhány troll, kéregető vagy tévedésből bekapcsolt kamerával a saját lábfejét vagy a rumlis szobáját közvetítő tagon kívül komolyabb atrocitás nem történt eddig.

Tanulságos volt viszont a visszajelzések, megjegyzések, levelek és a közösségi oldal biztosította elemzési adatok, valamint az általunk feltett kérdőívek követése, értékelése. Rengeteg olyan hasznos információt kaptunk ezeken keresztül, ami alapján már másnaptól reagálni lehetett, változtatásokat vezethettünk be.

Nyitott kérdések

Számunkra jelenleg ez a pont a legérdekesebb, mégis erről tudunk a legkevesebbet írni. Ezért is nyitott a téma. Olyan dilemmák merülnek itt fel, mint például, hogy mit kezdjünk a kialakult érdeklődéssel. Meddig folytassuk a programot? Milyen más, személyes kapcsolódást is lehetővé tevő alkalmakat szervezzünk?

A napi többezres megtekintések nagyrésze anonim nézőt takar. Az imádságon kívül mit tehetünk értük? Dolgunk-e egy „kemény üzenettel”² megrostálni a hallgatóságot?

Hogy lehetséges egy ilyen programba minél több testvért vagy a helyi gyülekezeteket bevonni? Egyszerűen csak meg kell hívni a hallgatókat a legközelebbi imaházunkba? Több olyan kérdés van, amire nem tudom a választ, mint amire igen. Azt hiszem, az egész egyház így van ma ezzel. Még nem teljesen találtuk meg az online világ helyét a missziónkban.

Valahogy mégsem keseredünk el ezen. Akiknek személyes kérdéseik vannak, azok magánlevélben eddig is elértek. A személyes oldalainkon láthatják, hogy kik vagyunk, hova tartozunk, sőt, a neten bőven ránk kereshetnek. Szóval nincs okunk aggodalomra, titkolózni meg felesleges lenne. A Szentlélek el tudja végezni, amit mi nem.

Ellenben ha tudunk bátorítani, megosztani az örökérvényű jó hírt Istenről, akkor a helyünkön vagyunk. Bemutatni Jézust, aki „ó, mily hű barátunk”, és hamarosan visszatér, mert hiányzunk neki, és Ő nem online akar velünk lenni, hanem személyesen és örökre – akkor máris lesz témánk holnap reggelre az embereknek.

Cserbik János lelkész
(az Adventista Teológiai Főiskola Liturgika tárgyához készült írás)

×