Önkéntesként dolgozni messze a nagyvilágban, távol a szürke hétköznapoktól. Annyira szépen hangzik, és mert mindig csak történeteket hallunk róla, olyan mesébe illően távolinak tűnik. Megfordult már a fejedben, milyen jó lenne részesévé válni egy ilyen történetnek? Kiszakadni a megszokott mókuskerékből és végre valami igazán értékeset tenni a harmadik világban élőkért? Beteljesíteni a nagy misszióparancsot, ahogy Márk is írja: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek”.
Hasonló érzésekkel vágtam bele idén nyáron egy ilyen kalandba, ahol önkéntesként három hetet tölthettem Tanzániában egy 19 fős nemzetközi csapat tagjaként. A missziómunka, amit ott végeztünk, a Fridensaui Adventista Egyetem hivatalos projektje, amit évről évre Szabó László szervez meg az egyetem tanáraként immár 10 éve.
A megérkezés után még jó pár napig nem is tudatosult bennem, hol is vagyok. Messze Afrikában, Tanzánia északi részén, Longido térségében, ahol a maszájok alig vártak minket, és még akkor nem is sejtettem, milyen élményben lesz részem. De miért pont ezért a népcsoportért dolgoztunk, amikor rajtuk kívül kb. 120 másik is van csak Tanzánia-szerte? Nem kellett sok időt közöttük töltenem, hogy erre rájöjjek: mert nagy szükségük van rá fizikailag és lelkileg egyaránt.
A maszájok egy félnomád törzs, akik a mai napig pásztorkodással és állattartással foglalkoznak. Nagyon családcentrikusak, egy kisebb család is minimum 10 fős, tekintve, hogy egy férfinak több felesége is lehet, és legalább 3–4 gyerek születik egytől. A közös élőhelyük az ún. boma, amit egy bozótból álló „kerítés” vesz körül, és ezen belül középen az állatoknak elkülönített részt a lakóhelyül szolgáló kis kunyhók veszik körbe. Ezeknek a vázát faágak és karók alkotják, amit állati ürülékkel összekevert sárral tapasztanak be, és tetőként szalmával fednek le. Egy ilyen kis házikó maximum 20 négyzetméter, ami 2–3 helységből áll, és csupán egy kiterített állatbőr szolgál fekhelyül akár 5–6 gyermek részére. Jellegzetes népi viseletük van, színes lepedőket (suka) tekernek maguk köré. A férfiak elengedhetetlen „kiegészítője” a saját kezűleg faragott botjuk és a derekukra övezett késük, míg a nők rengeteg saját maguk által készített „ékszert” viselnek. Nagyon egyszerű életet élnek, ahol az asszonyok mindennapjait fagyűjtés, vízhordás és főzés teszi ki, míg a férfiak és a gyerekek állatokat legeltetnek. Ezt a víz hiánya sokszor nagyon megnehezíti, egyes falvakban akár órákat kell gyalogolniuk a legközelebbi forrásig. A környezeti változásoknak, szárazságoknak és járványoknak kiszolgáltatva élnek, és ebből kifolyólag rengeteg család nélkülöz és szenved az éhségtől vagy betegségektől.
Az ott töltött három hét alatt többféle módon próbáltunk segíteni nekik, és ennek érdekében munkacsoportokat szerveztünk. Pár napot volt lehetőségem az orvosi csapattal tölteni, akik a környező falvakba járva biztosítottak egészségügyi ellátást, és vizsgálták meg az odaérkezőket. Volt munka bőven, tekintve, hogy csupán egy napra alkalmanként közel száz felnőtt jelentkezett be, és a gyerekekről még nem is beszéltünk. Kötőhártya-gyulladás, tüdőpanaszok, derék-hát-váll fájdalom – ami nem is csoda, hiszen 40–50 liter vizet hordanak az asszonyok naponta – volt a leggyakoribb panasz, a sebek kezelése pedig már majdnem rutinná vált. A gyógyszereken kívül tanácsokkal láttuk el őket, és oktató videók segítségével mutattuk be nekik, mit tehetnek az egészségükért és a személyes higiéniájukért.
Volt egy háromfős építő brigád, akik a helyiek segítségével egy új iskolát építettek, és két meglévőt újítottak fel. Hihetetlen volt megtapasztalni azt, hogy a gyerekek jobban éhezik a tudást, mint az ételt. Az újonnan épült iskolában történt Kimokowában, hogy az odacsődült 80 gyereknek elmondtuk, hogyan is fog kinézni az iskola, milyen órák lesznek, és hogy azokat követően mindig lesz egy közös ebéd. Próbaképpen Szabó László meg is tartott egy mini angol, matek és hittan órát. Ezután megkérdezte, hogy jöhet-e a szünet az ebéddel, de a gyerekek legnagyobb meglepésünkre az éhség ellenére nemet mondtak, és további tanítást kértek! Azt hiszem, ezek után érthető, hogy élmény volt oktatni őket.
Akik nem a fenti csapatok valamelyikéhez tartoztak, azok párosával jártak a környező maszáj falvak egyikébe egy tolmács kíséretében. Egy bulgáriai lánnyal, Estellával egy Oldorko nevű kis falu közel 150 fős közösségét ismerhettük meg ez idő alatt. Délelőttönként a helyi iskolában angolt tanítottunk a gyerekeknek, akik élvezettel szívták magukba a tudást. Minden nap úgy vártak minket, hogy már mondták is maguktól az addig tanultakat. A nap további részében családokat látogattunk meg a lakóhelyükön. Volt, hogy az ott dolgozó evangelizátor segítségével a nélkülöző családokat kerestük fel. Sokszor meghívásra mentünk, olyankor az iskolánál vártak, hogy elkísérjenek minket az otthonaikba, amik sokszor 20–30 perc sétát jelentettek. Legtöbbször kézen fogva tettük meg az utat, ami nekünk elsőre kicsit furcsa volt, de náluk ez csak természetes, a kultúrájukhoz tartozik. A tűző napon homokos, bozótos ösvényeken volt lehetőségünk jobban megismerni őket személyesen is és hallgatni a történeteiket. Ilyenkor olyan volt, mintha megállt volna az idő. Részesévé váltunk mi is annak a nyugalomnak, amit itthon olyan kevésszer tapasztalunk meg a hétköznapokban. Nem hiába szokták mondani: „Nektek órátok van, nekünk meg időnk.” És ez látszik is a kapcsolataikon.
A bomákba megérkezve mindig összegyűlt a család egy része, afrikai teával kínáltak minket, és érdeklődve várták, milyen gondolatokat osztunk meg velük a Bibliából. Minden látogatást imával zártunk, és hívtuk őket az evangelizációs előadásra, amit a késő délutáni órákban tartottunk a helyi gyülekezetben. A lelki táplálék mellett igyekeztünk a fizikairól is gondoskodni. Szerveztünk étkeztetéseket a gyerekek és az egész falu részére is, amikor az alapanyagokat megvettük számukra, és a helyi asszonyok pedig elkészítették belőle az ételt 120–150 főre.
Idén egy régi álom is valóra vált, ugyanis sikerült bevezetni 10 km messziről egy Karao nevű faluba a vizet, ahol a legnagyobb adventista általános iskola működik. A helyiek egész nap várták a vizet, ami a késő délutáni órákban meg is érkezett. Örömkönnyektől áztatott, mosolygó arccal jöttek hálát mondani ezért a csodáért. Mert nekik az egy csoda, ami nekünk itthon a legtermészetesebb dolog, hogy folyik a csapból a víz.
Amikor hazajöttem, sokan megkérdezték tőlem: „Tényleg olyan nagy a szegénység?” A válasz sajnos igen. Sok családban láttuk, hogy a gyerekek alig esznek, piszkafalábukkal szaladtak oda hozzánk, de ahelyett, hogy ételt kértek volna, azon vitatkoztak, hogy éppen ki fogja meg a kezünket. Hihetetlenül barátságos emberek a maszájok, és fantasztikus volt megtapasztalni a testvéri szeretetüket és részévé válni az ottani közösségnek. Úgy érzem, gazdagabb lettem egy gyülekezettel, és ez akkor vált valósággá, amikor leomlottak a falak, amik a bőrszínből és a társadalmi különbségekből adódtak, és megláttuk egymásban igazán az embert, a barátot. Életem egyik meghatározó élménye lett ez a Tanzániában eltöltött három hét, amikor is amellett, hogy próbáltunk a lehető legtöbbet segíteni nekik, úgy érzem, mi még többet kaptunk a testvéri szeretetük és hálájuk által.
Matlák Tímea
Miskolc
2021. Június 28.
A Tiszavidéki Egyházterület egy újabb mérföldkőhöz érkezett 2021. június 20-án, amikor a gyülekezetek küldöttei megválasztották az egyházterület vezetőtestületét a következő négy évre.
2021. Június 28.
Május 8-án a gyulai gyülekezet megnyitotta kapuját mindazok előtt, akik már régóta vártak erre a napra.